...az Te vagy. Vagy bárki, aki olvassa. Vagy a gyerekek, a csoportomban. Vagy az öcsém, vagy a szüleim. Más nem lehet jó bennem, csak mások akik bennem vannak. És ha van még bennem valami jó, kérem az istent, vagy bármilyen angyalokat, hogy mentsék meg belőlem azokat, hadd maradjak meg magamnak. Hadd lehessek olyan, aki adni tud, és szeretettel teljes, akinek a mosolyától szebb lehet egy egyszerű vasárnap, mint régen. Aki képes hinni és remélni, aki szeret szeretni és szeretetben élni. Aki örömet tud okozni, pusztán a jelenlétével, akiben mégis csak ragyog valami,...valami fény, ami még jó bennem.

Újra virágzik bennem, valami mindent túlélő és legyőző virág. Egy olyan virág, ami több mindennél és nem adja meg magát. Szerelemből, szeretetből, reményből táplálkozik, és abból a felismerésből hogy annak ellenére, hogy nem túl jó...mégis szeretik. Régen azt gondoltam, nem kell félnem az elkövetett bűntől, hiszen attól szép a világ, hogy mindig lehet újrakezdeni és olyan nagy bűnt, én úgysem fogok soha elkövetni. Na ma már másképp gondolom, hiszen a százszor megbánt bűn után jön az újabb kísértés, és, mert az ember gyenge, mindig csak ott tart, ahol kezdte. A bűnt hiába követi megbánás? Miért gondoljuk, hogy az újabb kísértés, erősebb az embernél? Azért mert, megy az úton, és mindent meg akar ismerni, mindent meg akar szerezni. Akár a bűn árán is? Hmm. Mint aki sokáig éhezett, és mindent habzsol. Tényleg ilyen az ember? Szerzünk, és veszítünk. Az újabbért elveszítjük a régit. Ezért soha nincs semmink. Semmink, ami fontos lenne. De lehet, csak addig, míg nem találkozunk a legfontosabbal. Ami fontosabb minden eddig megtaláltnál, minden eddig elveszíttetnél. Amíg nem érezzük azt, minden más felesleges. Akkor kidobálunk mindent a folyton süllyedő hajóból. Csak azt az egyet mentjük. Nélküle lépést se tennénk, az életünk is érte adnánk. A kísértés elnémul, tudja, úgyse ér el a fülig. Egy marad, megőrizni a legfontosabbat. Mint kinél ott van a világ legnagyobb kincse, amit semmiért nem adna cserébe. Olyankor az ember nem bán már semmit, nincs nála már semmi abból, ami volt. Nincs volt, csak a „van” van. Ilyen lehet a valódi újrakezdés. Nincs hátranézés. Minden megszépül. Onnan látva a bűn, a bűnös ember csak egy útközben lévő, keresgélő kisgyerek. Talán, ha az ember elér odáig, oda, abba az új világba, ahol minden zene, minden tánc, és minden költészet, a süketnek, a bénának, és a némának is.Aztán eljut egy új világba, ahol szikrázik a fény, és ez a vakító fény nem bántja, hanem megvilágítja a homályhoz szokott szemet.