Örök "muszájok" szőtték magukat fejembe tegnap éjszaka. Tudtam, hogy el fog jönni. Fel kell nőni.Muszáj. Hiába az ajtó, a kulcslyuk, és hét lakat...tudtam hogy el fog jönni, és nem kerülhetem el Sorsomat. Kínzón fényes volt a mai nappal ébredése, és tudtam Te vagy szívem legigazabb ébredése. Mennyit kínoztam magam...mennyit vártam,sírtam,reméltem. Mennyiszer szerettem volna meghalni. S mindezt miért? Hogy most ne lehessek boldog? A percek hoznak-visznek, és az egész Életem belejajdul az emlékezésbe. Mindent, a semmiért? S most, mit adhatok Neked, s mit adok vajon elég lesz? Muszáj elégnek lennie, muszáj elégnek lennem, muszáj, hogy szeress engem. Vajon lehet nekünk ebben az Életben igazán összeérni? Úgy életünk végéig? Mondd, hogy muszáj úgy lennie...mondd, hogy úgy lesz, hogy mindig szeretsz...

"Milyen az ilyen fajta szerelem?" Márai Sándor már megválaszolta azt hiszem.
Van egyfajta áldozat és szolgálat a szerelemben, amely több és igazibb, mint a vallomás és rablás, több, mint a "Csak-Téged-és-örökké" -, van egyfajta szerelem, mely nem elvenni akar, hanem megóvni, nem bántani akar, hanem megmenteni, s talán csak ez az igazi, s őszinte. /Márai Sándor/