Egy téli reggelen, amikor Lajcsi iskolába indult, olyan nagy köd ereszkedett a városra, hogy még a szomszéd házakat sem lehetett látni. Lajcsi egyedül botorkált a vastag ködben, míg egyszer csak valaki megérintette a vállát.
" Ki lehet az?"- kérdezte magában, s kiváncsian hátra nézett. El is csodálkozott, mert az útszéli fa ága érintette meg a vállát. S kisvártatva meg is szólalt a fa:
- Hová mégy, kisember?
- Iskolába.
-De hát odatalálsz ilyen ködben? - Megbillent a fa, s két falevél hullott a földre.
Lajcsinak úgy tűnt, mintha a fa sóhajtott volna. Ezért megkérdezte:
- Szomorú vagy?
A fa megrázta ágait.
- Igen, szomorú vagyok - felelte.
- A lehullott leveleidet sajnálod?
- Nem, nem azt. Hiszen tavaszra mindig új, zöld hajtásaim nőnek.
- Hát akkor fázol talán? - faggatta Lajcsi. De a fa azt felelte, hogy vastag kérge megvédi őt a hideg ellen.
- Tudom már, miért vagy szomorú! - kiáltotta Lajcsi.- A köd miatt, a sűrű köd miatt.
A faágak igent bólongattak:
- Azért, a köd miatt. Mert én tudom, mi a köd, és azt akarom neked elmondani.
Lajcsi kiváncsian hallgatta az öreg fa elbeszélését.
- A világ tele van szomorúsággal, s a köd az emberek szívéből kiáradó szomorúság.
- De alig mondta el ezt a fa, a köd oszlani kezdett s egyre erősebbek és fényesebbek lettek a napsugarak. Lajcsi felkiáltott:
- Hát a fény micsoda? A fény, ami elkergeti a ködöt?
- A fény pedig a reménység, ami a szomorú és meggyötört emberek szívéből árad. S ez a fény örömmé válik egyszer, s elűzi a szomorúságot, mint a napsugarak a ködöt. - A lehealó ágak most fölegyenesedtek, s megfürödtek az aranyos napsugarakban, Lajcsi pedig vidáman szaladt az iskolába.
Utolsó kommentek