Lázad a testem, lángol és tűzbe borult...már nincs aki eloltsa. Csak fekszem. Nem megy semmi sem, és ahelyett hogy gyógyulnék, napról napra csak betegszem. A gyógyszereket szedem, eszem a mézet, és a tea temérdek mennyiséggel folyik belém, mégsem javul a helyzetem. Lázadok minden ellen. Nem akarom, ami van - nem akarom elengedni sem. Szorongatom a kispárnámat, és inkább csak alszom. Álmomban jobb valamennyire. A sors bőszen kettészelte sima élű peremével múltunk, jelenünk s jövőnk minden részletét...helyeden nem marad más csak sár, salak, kavicsok szerteszét, homok, mint arcomba fúj a szél, mikor felszáll a gép. Lázasan intek feléd, és ha hangom lenne szólnék, hogy maradj...vagy csak egy kicsit ne menj még. De már látom, ahogy elhúz a felhő.

Nem tudom elképzelni sem, meddig állnék s nézném a csíkokat, mert közben jönne anya, és cserélné a borogatásomat. Csak feküdni tudok erőtlen, s nem kell sem étel, sem más egyéb...csak nézek ki az ablakon, és várom, hogy valami csoda történjék. Talán sosem érted meg a láz és a tűz törvényeit. Azzal a tudattal ébredtem, mintha álmomban találkoztunk volna. Aztán gyorsan rá kellett ébrednem a valóságra, már nem vagy nekem. Tudom, hogy a tűznek megvannak a saját belső törvényei, amelyek heve olykor elsodor, mert gyenge vagyok. Éppen ezért inkább megpróbálom, belső égéssé tenni, hogy később magam fölé helyezve, fényre válthassam azt. És majd akkor a lázadás is elcsitul, és az égés sem okoz majd annyi sebet, csak csendben pislákol majd némi fény, ami betölti a teret. Elmúlik a láz, elhalkul a lángolás, csak egy kis langyos hiány marad, és nyár, egy szerelem, egy emlék...s talán kevésbé fáj majd akkor a búcsú is.