"Annyira félek, hogy rám unsz, aztán elmész... és olyan leszek, mint egy árnyék. Mert szeretlek, és ha elhagysz, az olyan lesz nekem, mint a világ fény nélkül. Sötétben élnék. Nem akarlak elhagyni. Csak félek, hogy te hagysz el engem."

Vajon mi tart minket össze? Bűbáj, csók, mese, álom, fény? Hány árnyalat különbség van köztünk, s hogy lehettünk mégis ennyire eggyé? Mint mikor egy esőcseppen a szivárvány összes színe egybeolvad.Valahogy most én is úgy érzem magam, mint egy nagy egybeolvad színes paca, a lehetőségek árnyalatainak határai sehol nem lelhetőek fel bennem, minden egyszerre van rajtam, és a lelkem csillog a lehetőségekben. Különböző szögekből nézve is azt kell mondjam magamra, hogy szép vagyok. Szép, mert sugárzik rólam valami, ami a boldogság pompáját mutatja meg, azért mert kiteljesedni látszik az Élet, mert megtaláltam az arany középutat talán, és kellemesen fáradok el, akkor is ha fáj, mosolyogva alszom el, akkor is ha ideges voltam napközben, tudok nevetni és jól érezni magam, akkor is ha egy hétig alig aludtam valamit. Képes vagyok mindenre, úgy érzem az erőm határtalan és megrendíthetetlen, a hitem szárnyra kelt és a magasba röppent. Kedvesen, jó kedvvel élem az életemet. Telnek a napok, és nem eseménytelenek, szeretek és viszont szeretnek. Biztonságban érzem magam, kellemes meleg járja át a szívemet, ha arra gondolok, hány elcseszett paca tehette volna tönkre a tökéletes képet, ami lehetek...és mégis, most valami ecset végigszaladt rajtam ezer árnyalattal, színkavalkáddal terítette be szívemet, és nem is csinálok mást... csak szeretek,szeretek és szeretek.