Lázad a testem, lángol és tűzbe borult...már nincs aki eloltsa. Csak fekszem. Nem megy semmi sem, és ahelyett hogy gyógyulnék, napról napra csak betegszem. A gyógyszereket szedem, eszem a mézet, és a tea temérdek mennyiséggel folyik belém, mégsem javul a helyzetem. Lázadok minden ellen. Nem akarom, ami van - nem akarom elengedni sem. Szorongatom a kispárnámat, és inkább csak alszom. Álmomban jobb valamennyire. A sors bőszen kettészelte sima élű peremével múltunk, jelenünk s jövőnk minden részletét...helyeden nem marad más csak sár, salak, kavicsok szerteszét, homok, mint arcomba fúj a szél, mikor felszáll a gép. Lázasan intek feléd, és ha hangom lenne szólnék, hogy maradj...vagy csak egy kicsit ne menj még. De már látom, ahogy elhúz a felhő.

Nem tudom elképzelni sem, meddig állnék s nézném a csíkokat, mert közben jönne anya, és cserélné a borogatásomat. Csak feküdni tudok erőtlen, s nem kell sem étel, sem más egyéb...csak nézek ki az ablakon, és várom, hogy valami csoda történjék. Talán sosem érted meg a láz és a tűz törvényeit. Azzal a tudattal ébredtem, mintha álmomban találkoztunk volna. Aztán gyorsan rá kellett ébrednem a valóságra, már nem vagy nekem. Tudom, hogy a tűznek megvannak a saját belső törvényei, amelyek heve olykor elsodor, mert gyenge vagyok. Éppen ezért inkább megpróbálom, belső égéssé tenni, hogy később magam fölé helyezve, fényre válthassam azt. És majd akkor a lázadás is elcsitul, és az égés sem okoz majd annyi sebet, csak csendben pislákol majd némi fény, ami betölti a teret. Elmúlik a láz, elhalkul a lángolás, csak egy kis langyos hiány marad, és nyár, egy szerelem, egy emlék...s talán kevésbé fáj majd akkor a búcsú is. 

Régmúlt szerelmek rabjai vagyunk...mégis: az, hogy ha az ember nem tudja mit érez, az nem ugyanaz, mintha nem érezne semmit....s nem tudom, hova vezet ez az egész, csak azt hogy jó lenne előre látni, a jövőbe nézni, vagy inkább szemet becsukva, csak menni, előre menni. Most nagyon kéne, hogy valaki átöleljen, hogy szeressen és én is őszintén szeressem. 

Jó lenne, ha most nem kéne arra várni, hogy mit szól majd a világ...s tudnék aludni, ha nem rontottam volna szét magam körül mindent már réges-régen..., pedig semmi értelme nem volt, s mégis erre az útra léptem. Lehet,hogy mindent elrontottam és lehet, hogy semmit sem... már rég elvesztettem, valamit amit sehol sem lelek meg.

 Van olyan gondolat, amit jobb nem leírni... hiába is tettetném ma valahogy nem akaródzik semmi és persze felesleges a sajnálat is, mert minek törném magam, helyesen dönteni úgysem tudnék... és igen a könnyebb utat választom, mert könnyebb ma magamra húzni a takaró meleg felét, mint megértetni veled, ma mit miért nem tennék. Nem is akarok beszélgetni... csak odabújnék, "Mefimódra" és nem szólnék egy szót sem róla... hogy mit gondolok, mit érzek hisz magam sem találok rá megfelelő "költői képet".

Millió sebből vérzik az elmúlt év. Úgy érzem, minden összedőlt. Letagadnám százszor, de úgyis látni: hogy fáj. Csak azt látom magam előtt, hogy a csoportomban bent ülök, és mosolygós szemmel nézem azokat akiknek az életemet szentelem, és szinte más sem érdekel, csak Ők! Fájó szívvel kell arra gondolnom, hogy mennyi akadály és nehézség vár még rám. Magamat legyőzni kéne már csak, és mindenen felülemelkedhetnék. Nem akarok többé mégsem várni, előttem a jövő és bele akarok vágni, önállóan a saját lábamon akarok állni....

..fogadom, hogy mondom majd még: ne engedj el, ha ránk tör a hétfő gyilkos hajnal képe, karodba fonódva, mélyen öledbe bújva, menedéket keresve szemed védelmében ragaszkodom majd hozzád - hozzád, aki a nagy Ő leszel. Majd egyszer... S ha úgy jó, nem is lélegzem, apró helyen összehúzva magam, jó leszek... Fogadom, hogy jó leszek örökre, csak ne hagyja többé senki, hogy elmenjek. Mert a szívem már most szétfeszülve sikít... Utam szegélye, távolodik mindentől...a feléig sem jutok az országút hatalmasságának, és élettelenül zuhanok önmagamba. Ígérem és fogadom, hogy jó leszek, csak maradhassak örökre magamnak...igen, valóságos angyal leszek, nem olyan amilyennek látni vélnek, hanem igazi jóság, egy jajszó nélkül, csak boldogságot hozó... én mindenem odadobnám koncként a világnak, de semmim nincs, hogy legyen, ami zálogként kiválthat; mindenki hagyjon...csak felejtsék el létem, szűnjön meg korábbi életem végleg...visszatépő béklyó-érzeteket, csuklómat véresre suroló bilincseket fogadom letépem, és mindent megteszek, hogy: jó legyek.

Nagyon boldog, sikerekben, örömben gazdag új esztendőt kívánok minden Kedves Olvasómnak!

Nem lépek hozzád közel, ... már gondolatban sem játszom el. Nem mosolygok, leginkább sehogy sem... nézz tényleg, inkább valaki mást. Nem tudsz vissza lopni, már egyetlen órát sem...nem veszek el belőled több erőt, nincs több próbám sem. Tartsd meg a szép emlékeket, nekem is szép ajándék hogy emlékezhetek.

Egyszer...hinni kéne, de nem hiszek...

Nem vagyok büszke, már rég tönkre ment minden...és én sem indulok. Csak rohanok éjszakákon át, figyelem én is a félhold halk szavát...tudom hogy nézel, hidd el hogy érzem, és nélküled néha még egy kicsit félek, de jobb így nekünk, ezt érzem és nem indulok sehova sem, értsd meg.

"Fáradtan még szeretni se lehet igazán.

Idő kell a látáshoz, és idő kell a

szeretethez, szeretni nem lehet mellesleg.

Sok feleslegeset ki kell dobni, hogy ne

legyen annyi a figyelmet elterelő teher. 

Lehessen a legfontosabbra koncentrálni,

mert szétszórva nem látni a lényeget,

akkor az a másik, ha nem figyelnek rá

eléggé, csak egy marad a sok közül, nem

lesz belőle "Egyetlen"...."

“Mi az, ami képessé tesz bennünket, hogy elérjünk egy célt, egy álmot? Csak ez a kis szó: akarom. Nincsenek leküzdhetetlen akadályok, csak emberek, akik nem hisznek az akadályok legyőzésében.” (Kurt Dimberger)

Némán figyelem az esti fényeket
csillogó füzér minden ablakban
szenteste van… egy könnycsepp született
a horizonton pihenő tündöklő hold arcán,
én mégis őszinte szeretettel gondolok rád.
Mosolyog a lelkem, a szívem telve reménnyel,
álmaimban a fényem remélem elér mert...
karácsonyra szebb ajándékot nem adhatok,
mint hogy kinyitom szívemen, a rozsdás lakatot.

Súlyos kövek alól szakad fel az este, és a köhögés bénítja testem szüntelen...fekszem...remegek, elment a kedvem. Elvszett bennem. Nem megy semmi sem. Elernyedtem. Rekedten keresem lelkem, de nem lelem. Betegesen felelek egyre gyerekesebb feleleteket neked s nem megyek, se erre-se emerre...se egyenest. Lebegek. Kertelek. Szeretek. Nevetek. Szenvedek. Fel-le esek. Elveszek, egyre betegebb leszek...

Mintha. "Mintha egyszerre lenne a tél a nyárral. Mintha gyerekek lennénk. Mintha gyűlölnénk, mintha őrülten szeretnénk. Mintha megölnénk egymást, mintha életet lehelnénk egymásba. Mintha ölelnénk, mintha halálra szorítanánk egymást. Mintha ismernénk egymás rezdülését is, mintha nem éreztük volna egymást soha. Mintha vágynánk egymásra, mintha irtóznánk egymástól. Mintha ütnénk, mintha simogatnánk. Mintha szeretők lennénk, mintha testvérei lennénk egymásnak. Mintha minden elmúlna, mintha minden megmaradna. Mintha ordítanánk, mintha megnémulnánk. Mintha nem történne semmi. Mintha minden változna. Mintha csak lennénk. Mintha nem is lennénk."

"Annyira félek, hogy rám unsz, aztán elmész... és olyan leszek, mint egy árnyék. Mert szeretlek, és ha elhagysz, az olyan lesz nekem, mint a világ fény nélkül. Sötétben élnék. Nem akarlak elhagyni. Csak félek, hogy te hagysz el engem."

Vajon mi tart minket össze? Bűbáj, csók, mese, álom, fény? Hány árnyalat különbség van köztünk, s hogy lehettünk mégis ennyire eggyé? Mint mikor egy esőcseppen a szivárvány összes színe egybeolvad.Valahogy most én is úgy érzem magam, mint egy nagy egybeolvad színes paca, a lehetőségek árnyalatainak határai sehol nem lelhetőek fel bennem, minden egyszerre van rajtam, és a lelkem csillog a lehetőségekben. Különböző szögekből nézve is azt kell mondjam magamra, hogy szép vagyok. Szép, mert sugárzik rólam valami, ami a boldogság pompáját mutatja meg, azért mert kiteljesedni látszik az Élet, mert megtaláltam az arany középutat talán, és kellemesen fáradok el, akkor is ha fáj, mosolyogva alszom el, akkor is ha ideges voltam napközben, tudok nevetni és jól érezni magam, akkor is ha egy hétig alig aludtam valamit. Képes vagyok mindenre, úgy érzem az erőm határtalan és megrendíthetetlen, a hitem szárnyra kelt és a magasba röppent. Kedvesen, jó kedvvel élem az életemet. Telnek a napok, és nem eseménytelenek, szeretek és viszont szeretnek. Biztonságban érzem magam, kellemes meleg járja át a szívemet, ha arra gondolok, hány elcseszett paca tehette volna tönkre a tökéletes képet, ami lehetek...és mégis, most valami ecset végigszaladt rajtam ezer árnyalattal, színkavalkáddal terítette be szívemet, és nem is csinálok mást... csak szeretek,szeretek és szeretek.

Örök "muszájok" szőtték magukat fejembe tegnap éjszaka. Tudtam, hogy el fog jönni. Fel kell nőni.Muszáj. Hiába az ajtó, a kulcslyuk, és hét lakat...tudtam hogy el fog jönni, és nem kerülhetem el Sorsomat. Kínzón fényes volt a mai nappal ébredése, és tudtam Te vagy szívem legigazabb ébredése. Mennyit kínoztam magam...mennyit vártam,sírtam,reméltem. Mennyiszer szerettem volna meghalni. S mindezt miért? Hogy most ne lehessek boldog? A percek hoznak-visznek, és az egész Életem belejajdul az emlékezésbe. Mindent, a semmiért? S most, mit adhatok Neked, s mit adok vajon elég lesz? Muszáj elégnek lennie, muszáj elégnek lennem, muszáj, hogy szeress engem. Vajon lehet nekünk ebben az Életben igazán összeérni? Úgy életünk végéig? Mondd, hogy muszáj úgy lennie...mondd, hogy úgy lesz, hogy mindig szeretsz...

"Milyen az ilyen fajta szerelem?" Márai Sándor már megválaszolta azt hiszem.
Van egyfajta áldozat és szolgálat a szerelemben, amely több és igazibb, mint a vallomás és rablás, több, mint a "Csak-Téged-és-örökké" -, van egyfajta szerelem, mely nem elvenni akar, hanem megóvni, nem bántani akar, hanem megmenteni, s talán csak ez az igazi, s őszinte. /Márai Sándor/

...az Te vagy. Vagy bárki, aki olvassa. Vagy a gyerekek, a csoportomban. Vagy az öcsém, vagy a szüleim. Más nem lehet jó bennem, csak mások akik bennem vannak. És ha van még bennem valami jó, kérem az istent, vagy bármilyen angyalokat, hogy mentsék meg belőlem azokat, hadd maradjak meg magamnak. Hadd lehessek olyan, aki adni tud, és szeretettel teljes, akinek a mosolyától szebb lehet egy egyszerű vasárnap, mint régen. Aki képes hinni és remélni, aki szeret szeretni és szeretetben élni. Aki örömet tud okozni, pusztán a jelenlétével, akiben mégis csak ragyog valami,...valami fény, ami még jó bennem.

Újra virágzik bennem, valami mindent túlélő és legyőző virág. Egy olyan virág, ami több mindennél és nem adja meg magát. Szerelemből, szeretetből, reményből táplálkozik, és abból a felismerésből hogy annak ellenére, hogy nem túl jó...mégis szeretik. Régen azt gondoltam, nem kell félnem az elkövetett bűntől, hiszen attól szép a világ, hogy mindig lehet újrakezdeni és olyan nagy bűnt, én úgysem fogok soha elkövetni. Na ma már másképp gondolom, hiszen a százszor megbánt bűn után jön az újabb kísértés, és, mert az ember gyenge, mindig csak ott tart, ahol kezdte. A bűnt hiába követi megbánás? Miért gondoljuk, hogy az újabb kísértés, erősebb az embernél? Azért mert, megy az úton, és mindent meg akar ismerni, mindent meg akar szerezni. Akár a bűn árán is? Hmm. Mint aki sokáig éhezett, és mindent habzsol. Tényleg ilyen az ember? Szerzünk, és veszítünk. Az újabbért elveszítjük a régit. Ezért soha nincs semmink. Semmink, ami fontos lenne. De lehet, csak addig, míg nem találkozunk a legfontosabbal. Ami fontosabb minden eddig megtaláltnál, minden eddig elveszíttetnél. Amíg nem érezzük azt, minden más felesleges. Akkor kidobálunk mindent a folyton süllyedő hajóból. Csak azt az egyet mentjük. Nélküle lépést se tennénk, az életünk is érte adnánk. A kísértés elnémul, tudja, úgyse ér el a fülig. Egy marad, megőrizni a legfontosabbat. Mint kinél ott van a világ legnagyobb kincse, amit semmiért nem adna cserébe. Olyankor az ember nem bán már semmit, nincs nála már semmi abból, ami volt. Nincs volt, csak a „van” van. Ilyen lehet a valódi újrakezdés. Nincs hátranézés. Minden megszépül. Onnan látva a bűn, a bűnös ember csak egy útközben lévő, keresgélő kisgyerek. Talán, ha az ember elér odáig, oda, abba az új világba, ahol minden zene, minden tánc, és minden költészet, a süketnek, a bénának, és a némának is.Aztán eljut egy új világba, ahol szikrázik a fény, és ez a vakító fény nem bántja, hanem megvilágítja a homályhoz szokott szemet.

Olvassatok nálam, érezzetek-gondolkodjatok Velem. Több blogot vezettem már s remélem ez lesz az utolsó, kellemes, szeretettel teli, gondolkodós blogom. A többi is épp oly veszendő, mint bármi más épp oly homályos, épp oly hibás...de remélem ez mégis más lesz majd. Nem olyan zavart, konok, vagy szorongó, esetleg elnyomott, nem idétlen hanem inkább örök, és boldog. S Neked majd leszek, mint a többi blog, ismeretlen-idegen cinkosod.